Az elmúlt időszaknak köszönhetően munkánk a megrendelők mellett a jelöltek irányába is nagyobb fókuszt tudott helyezni. Szakmai személyiségfejlesztő konzultációinkon napról napra, hétről hétre egyre több olyan munkavállalóval találkoztunk, akik életpálya váltás közben vannak, új munkakört keresnek, felmérik a jelenlegi pozícióikat, erejüket, váltási lehetőségeiket. Vagy épp hazaköltöznének külföldről, vagy épp külföldre mennének.
Minden találkozót a nulladik pontban egy önértékelési beszélgetéssel kezdünk, amit már megelőz egy otthon kitöltött teszt, melynek eredményét előzetesen el is küldjük.
Felmérhetetlenül magas az arány azt illetően, hogy az önbizalom, az önértékelés, a magunkba vetett hit vagy ennek hiánya hogyan építheti, vagy épp rombolhatja le a szakmai jövőnk építését.
Erről a témáról kérdezem Vad Ágnest, aki coachként sokat foglalkozik a háttérben a munkavállalók egészséges énképének felépítésével, megőrzésével. Személyes tapasztalatom is pozitív volt egy találkozásunk alkalmával, így most ő reagálna a következő kérdéseimre.
-
- Ági, te hogy látod, milyen romboló eszközök, tényezők vannak egy ember életében, ami mint egy háttérben futó szoftver folyamatosan építőkövekként bomlaszt le egy egészséges önbizalmat akár?
Az ember a világ része, ezért a világ hatással van rá, ahogy az ember is világra, más emberekre. Tulajdonképpen azt is mondhatjuk, hogy ember kölcsönhatások összeségéből épül fel. Ha így képzeljük el az embert, akkor talán könnyebb meglátni, hogy milyen hatalmas erők (dinamikák) érnek bennünket már a 0. napunktól kezdve ebben a világban. Kezdve a közvetlen hatásokkal, hogy miben nevelkedik fel egy gyermek, vagy hogy mire tanítják direktben vagy indirektben (egy gyermek, és még egy felnőtt is hamarabb követi/utánozza a példát (azaz, amit lát), szemben azzal, amit mondanak neki) – ez önmagában egy olyan meghatározó dinamika, ami kihatással lehet a felnőtt életünkre is és kihatással van az önbizalmunkra, önértékelésünkre is.
Ez a ’hozott’ dolog persze nem csak ’jó vagy romboló’ lehet – lehet bármilyen. A lehetőség abban van, hogy a felnőttkorba érve az egyén képes megérteni (ehhez kell egy erős saját igény!), hogy mi az, amit, akár a szülői mintákból is, ’hoz magával’ és az hogyan hat rá? Például mit tanult meg a feszült helyzetekben, mint reakció? Dühösen csapkod és hangosan szitkozódik? Vagy szájába harapva, duzzogva a sarokba vonul? Vagy azonnal elsírja magát tehetetlenségében? … Ilyen szemmel nézve meg lehet határozni közelebből, hogy mi a ’jó minta’, ami nem hat károsan és mi a ’nem jó minta’, ami zsákutcába, ismétlődő helyzetekbe, nehézségekbe viszi az egyént. A felnőttkorban az a jó, hogy már képesek vagyunk tudatos munkát végezni és magunk dönteni arról, hogy hogyan is cselekszünk, hogy mi az, ami rólunk szól és nem csak ’anyu/apu álmát, elvárását’ követem.
Erről a témakörről hosszan lehet beszélni, ahogy hosszabb ideig tart magunk megismerése is. Ugyanis itt kezdődik minden, ha megértjük azt az összefüggést, hogy nem a cselekedeteink határoznak meg bennünket, hanem mi határozzuk meg a cselekedeteinket. Azaz, ha azt tapasztalom, hogy ’hú, valami nem oké és én nem érzem jól magam abban’, akkor tudatosan és szabadon dönthessek arról, hogy hogyan tovább? Hogy ismerjem meg magam annyira, hogy tudjak arra válaszolni, hogy ha ez így nekem nem jó, akkor mi és hogyan lesz jó? Mit kell ahhoz nekem tennem, mire van szükségem magamtól és másoktól?
Az alapos önismeret hosszabb távon, de már rövid távon, mint akár egy interjú helyzet, az előnyünkre válik. Ha tudom azt magamról, hogy én baromi ideges vagyok egy interjú helyzetben, akkor fel tudom magamnak tenni a kérdést, hogy mire van szükségem, hogy ez viselhető legyen számomra? Mi az, amitől magabiztosabb lehetek? A válaszaim, hogy tudok erre válaszolni és tudok tenni magamért ennek érdekében, már önmagukban önbizalom növelő hatással bírnak, hiszen azt tapasztalom meg magamról, hogy ’volt egy nehézségem: nagyon izgulok interjún, de tudom, hogy segít az, hogy utánajárok a cégnek, tisztázom magamban a váltásom okait, felkészülök a kényes kérdésekre, mert tudom azt is, hogy mi a kényes kérdés nekem, stb – azaz képes vagyok megoldani egy helyzetet! Van megoldó-kulcsom a teszthez!’ Kompetensnek érezni magunkat, azaz ’én képes vagyok azt a valamit megcsinálni’, ez természetes vágy és igény a legtöbbünkben (kimutathatóan létezik minden generációban). Figyeljük meg, hogy amikor kompetensnek érezzük magunkat, akkor hogyan alakul az önbizalmi szintünk (mi magunk hogyan éljük ezt meg), és hogyan változik, ha mondjuk bizonytalanok vagyunk? Nem kell hozzá Nobel díj sem, hogy meglássuk az összefüggéseket – mert van! 😊
Ezért én azon az állásponton szoktam lenni, hogy a legjobb kiindulópont önmagunk ismerete, hogy tudjam mi hat rám, hogyan működöm a különböző helyzetekben és találjam meg a legjobb utat ezekben a helyzetekben. Ha ismerem és értem önmagam, akkor bízom is magamban… és megbízom abban is, hogy képes vagyok felismerni a ’rossz tényezőket, embereket, ártó hatásokat’ és tudatosan döntést hozni arról, hogy mihez kezdek velük.
- Sok jelöltem mondja, hogy nem tudja miből építkezzen a szakmai életében egy már lefelé ívelő vagy még épp csak stagnáló szituációban. A jelen helyzet sok embert kényszerít kivárásra a jelenlegi kompromisszum pozíciójában is, mert a váltásnak épp nem aranykorát éljük. Mit érdemes ezeknek a munkatársaknak átgondolni, meglépni, hogy amíg nem talál új lehetőséget adott esetben 6-8 hónapig is, fizikai problémák megjelenése nélkül erőt merítsen a munkahelyén és ne épüljön le véglegesen az énképe?
Mindenképp érdemes ránézni arra, hogy a kialakult érzet (’stagnálok’, ’már lefelé ívelek’) mióta van jelen? Mikor észleltem magamban először ezeket az érzeteket? Az olyan speciális helyzetek, melyek erős kihatással vannak az életünkre, mint a koronavírus is, sajátosan és sokszor negatívan hatnak a legtöbb ember közérzetére. Hajlamosabb lehet a borúlátásra, a kétségbeesésre – így hamarabb hoz ’ítéletet’ is, hogy neki már ’rossz’, de legalábbis nem olyan jó azon a munkahelyen, meg még a ’főnök is hülye’. Ha úgy emlékszünk vissza, hogy mindebből semmi nem volt jelen a ’békeidőkben’, akkor élhetünk a gyanúperrel, hogy talán csak a nehéz helyzet miatt látunk több felhőt az égen. Ha azonban már hosszabb ideje, hetek/hónapok óta, ’gyötörnek’ bennünket és időről-időre visszatérnek a bajlós gondolataink és érzeteink, akkor mindenképpen hívjuk meg magunkat egy alapos helyzetelemzésre. Ehhez szükségünk lesz időre és önmagunkra, jó, ha a gondolatainkat, érzeteinket rögzíteni tudjuk valamilyen formában.
Üljünk le magunkkal úgy, mint amikor egy rég nem látott barátunk bukkan fel a múltból, akit már rég nem láttunk és mindent tudni akarunk róla. Legyünk kíváncsiak saját magunkra! Kérdezzük meg magunktól olyan kérdéseket, mint például:
- Amikor x éve arról gondolkodtam, hogy milyen munkahelyet is szeretnék és mit is szeretnék csinálni, az mi volt pontosan? És hol tartok ebben? Vagy ezen sosem gondolkoztam…?
- Az elmúlt éveimből, milyen szakmai sikereimre vagyok a legbüszkébb? Ez mikor volt? És azóta mit tettem (és mit nem), hogy hasonló sikerélmény érhessen?
- Miben lelem a legnagyobb örömemet a munkám során? Kikkel vagyok legszívesebb együtt a munkahelyen és miért fontos nekem az jelenlétük?
- Mi az a 3 dolog, amit annyira fontosnak gondolok a munkahelyemen, hogy azok nélkül ’nem tudnék élni’? És mi az a 3 dolog, amit annyira irritál a munkahelyen, hogy kifutnék a világból? Melyik élményemből van több egy ’átlagos munkanapom’ során? És az elmúlt 6 hónapban?
- Mitől érzem magam motiváltnak? Mikor volt ilyen utoljára? Mi vagy ki volt jelent, mi történt, amikor a motiváltság érzete megjelent? Mit vagy mit nem tettem azóta, ha ezt most nem érzem?
A kérdések sora viszonylag hosszan folytatható, érdemes belemélyedni és akár rendszeres időközönként megismételni ezt a folyamatot, mert ahogy változunk, igényeink is változhatnak, ám a számunkra legfontosabbak mindig az velünk maradnak. Addig érdemes ismételni a kérdéseket magunknak, amíg azt nem érezzük ’már megint ide jutottam válaszként’.
Ha nem vagyunk hozzászokva ahhoz, hogy saját magunkkal beszélgessünk, akkor segítség lehet egy külső ’szemhez’ fordulni, ez akár lehet egy jó barátunk is, aki egyrészt felteheti az általunk megírt kérdéseket és magától is kérdezhet, vagy adhat visszajelzést számunkra. Ezzel a gyakorlattal szépen épül az énképünk és ’stabilizálhatjuk is azt’.
- Hogyan lehet felülírni a külső bírálatot egy belső válasszal? Az ignorálás, a figyelmen kívül hagyás mikor működik eredményes? Hol van ez a szint?
Az egészséges önbizalom itt is fontos szerepet játszik. Egy olyan felnőtt ember, aki tisztában van önmagával, az erejével és a hiányosságaival is, nem ’roppan össze’ az őt ért kritikáktól, mert reális az énképe és pontosan érti önmagát. Pontosan tudja azt is, hogy hol vannak a határai, mi szól róla és mi nem. Érdemes megkülönböztetni az építő kritikát a bántástól, ennek legkönnyebb módja az elhangzó mondatok milyenségének megfigyelése. Ez 3 részre bontható:
-
Kizárólag negatív kritika
Ha az elhangzó kritika a személyemnek szól és nincs indoklás, csak minősítés, lefelé húzás, az emberi mivoltomban való kritizálás (pl. Hülye/béna/lassú vagy!), az bizony bántás. Az ilyen visszajelzésnek semmi előnye nincs. Bátran ignoráljuk, mert ez elfogadhatatlan vélemény.
-
Építő jellegű, konstruktív kritika – negatív oldalról
Amikor a cselekedeteinkre kapunk kritikát, sok esetben kifejezetten tanító jelleggel mondják nekünk, mert szeretnénk, hogy jobban csináljuk azt a valamit. Pl. A prezentációd jobban sikerült volna, ha / jobb lett volna akkor, ha …’ típusú mondatok. Ez már elfogadható visszajelzés, amiből (ha mi is készen állunk rá), már építkezhetünk. Ha úgy érezzük, még az ilyen mondatok is ’túl sok’ nekünk, magunkra vesszük és vígasztalhatatlanul elszontyolodunk egy másodperc alatt, akkor magunkban is érdemes szétnézni, hogy vajon mitől érzékeny nekünk pont az a helyzet (vagy akár a mondat maga)? Ha ilyen fordul elő, ez már sokkal inkább rólunk szól és nem a másik félről, aminek érdemes utánajárni.
-
Építő jellegű, konstruktív kritika – pozitív oldalról
Szintén a cselekedeteinkre kapunk visszajelzést, de immáron dicsérő formában, a tettinket dicsérik meg. Pl. A prezentációd szuper volt, mert …/ ezt jól csináltad, mert…’. A pozitív felütés miatt jobban befogadható az építő jellegű kritika, szívesebben fontoljuk meg, hogy ’tanulunk belőle’.
És hogy mi történik akkor, ha az ember pozitív visszajelzést kap? Ráadásul egy olyat, ami a személyének szól? Nincs indoklás, csak teljes elfogadás, hogy úgy vagyunk jók, ahogy épp vagyunk. Az emberi mivoltunkban kapunk megerősítést. Pl. / Őszinte/ Figyelmes/ Kedves … vagy!
Hát kérem, ha ilyet kap az ember, attól szárnyal! Ezek azok a visszajelzések, melyek segítenek az önbecsülésünk építésében is! Merjük használni és merjük használni magunk felé is! Mert a reális énlépbe belefér az, hogy tudom magamról, hogy én kedves/őszinte/figyelmes, stb. vagyok 😊
(A fent jellemzett kategóriákat a szakirodalom ’stroke’-oknak, egy korábbi blogbejegyzésemben is írtam róla: https://vadagnes.coach/2018/sztrokot-kaptam/)
És hogy honnan sejthetjük, hogy hányadán állunk a saját önbecsülésünkkel?
Olvasd el az alábbi mondatokat:
„Nem kérek pozitív visszajelzést, … mert az gyengeség”
„Nem dicsérgetek mást, … mert az túlzónak tűnk.”
„Nem fogadok el pozitív visszajelzést, … mert befolyásolni akarnak vele.”
„Nem adok magadnak dicséretet, …. mert az önteltség.”
„Nem utasíthatok vissza negatív visszajelzést, … mert a másik ’nagyobb/tekintélyesebb és joga van ehhez (pl. tanár, rendőr, főnök, stb).”
Ha a fenti mondatok egyikére (vagy akár többre is) helyeslően bólogattál, akár alighanem lenne miről beszélgetni az önértékelés, önbecsülés témakörben 😊
Pethő Anikó, fejvadász
