Egy régiós történet, amely ismerősen hangzik
Magyarország és Lengyelország történelme számos párhuzamot, metszéspontot hordoz. Jóval többet, mint elsőre gondolnánk. Ha a történelmi időket nem, csak az elmúlt 40 évet vesszük alapul, a két ország ugyanabban a régióban, ugyanazzal a történelmi törésponttal: a rendszerváltás körül, 1990-ben új gazdasági pályára álltak. Azóta mindkét állam több politikai és gazdasági irányt is kipróbált, miközben 2004-ben együtt csatlakoztak az Európai Unióhoz.
Ma mégis azt látjuk, hogy hiába az egyenlő feltételek, a közös adottságok, a lengyel gazdaság elhúzott. Ha az a szándékunk, hogy utolérjük őket, érdemes tanulni az útjukból.
A közös mintázat a munkaerőpiacon is egyértelmű. A 2010-es években több százezer magyar, és több millió lengyel hagyta el a hazáját, és próbált szerencsét Nyugat-Európában – különösen az Egyesült Királyságban és Németországban. Lengyelország esetében ez a kivándorlás tömeges jelenség volt, és máig érezhető hatással van a gazdaságra amit minden fejvadász cég próbál ellensúlyozni. Csak Angliában 2,5 milliós lengyel diaszpóra alakult ki, jellemzően munkakorúakból.
Nem véletlen, hogy a frissen megválasztott magyar kormány gazdasági szakemberei egyre gyakrabban hivatkoznak a „lengyel gazdasági modellre”. A kérdés nem az, hogy van-e párhuzam – hanem az, hogy mit tanulunk belőle.
A lengyel fordulat: amikor a számok mögött történet van
Lengyelország gazdasági fordulata folyamatos és következetes döntések sorozata volt, egy fokozatos, de határozott irányváltás következménye. Ezt jól mutatja, hogy a 2008–2009-es nagy gazdasági világválság során már ütőállóbbak voltak, mint a többi Kelet-európai állam, a gazdaságuk stabil maradt. De az igazi lendület 2013–2014 körül indult el, amely azóta is tart. 10 év prosperáló gazdaság pedig hatalmas változásokra képes.
A számok egyértelműek:
- a GDP növekedés 1–2%-ról 3–5%-ra gyorsult
- 2021-ben 6,9%-os visszapattanás következett
- a gazdaság mérete egy évtized alatt közel megduplázódott
A növekedés mögött konkrét struktúraváltás állt: SSC-központok, gyártóipari beruházások, IT-szektor. Varsó, Krakkó és Wrocław nemcsak regionális, hanem európai szinten is versenyképes üzleti központokká váltak.
Ez az a pont, ahol a makrogazdaság átfordul operatív kihívássá.
Varsó modern üzleti negyede (Wola) – az a gazdasági környezet, ahol a nemzetközi fejvadász cégek és HR szolgáltatók aktívan keresik a legjobb szakembereket
Amikor a növekedés elkezdi „elfogyasztani” a munkaerőt
A gazdasági növekedés, még ha tartós is, nem lineáris folyamat. Egy ponton túl nem a tőke, nem a kereslet – hanem a munkaerő válik a szűk keresztmetszetté.
Lengyelország pontosan ebbe a helyzetbe került. A vállalatok egyszerre kezdtek bővíteni, a kereslet hirtelen megugrott, miközben a munkaerőpiac nem tudott lépést tartani a növekedéssel. Ennek következményei gyorsan jelentkeztek:
- egyre hosszabb toborzási ciklusok
- emelkedő bérek
- kritikus szakemberhiány
A gazdasági fordulatoknál a munkaerőpiac mindig késleltetve reagál, és ez okozza a legnagyobb feszültségeket. Ugyanakkor ez egy jól ismert szabályszerűség, így fel is lehet rá készülni.
A helyzet különösen ismerős: Lengyelország rövid idő alatt ugyanabba a pozícióba került, amely Magyarországon is jellemző volt a Covid előtti években. Nem általános munkaerőhiány alakult ki, hanem minőségi: vezetők, mérnökök, pénzügyi szakemberek, IT-szakértők tűntek el a piacról.
A kritikus kérdés: honnan lesz ember?
Amikor egy gazdaság eléri ezt a pontot, a kérdés már nem az, hogy hogyan növekedjen – hanem az, hogy kivel.
Lengyelország válasza egyértelmű volt: vissza kell hozni azokat, akik korábban elmentek. A becslések szerint 2–2,5 millió lengyel dolgozott külföldön. Mivel ez egy másik munkaerőpiacba integrálódott erőforrás volt, így valós tartaléknak nehezen tekinthető.
A munkaerő visszacsábítása stratégiai feladattá vált, ugyanis kézen fekvő és gyors megoldásnak tűnik: hozzuk haza a nyugati munkamorállal, technológiával és képzéssel felvértezett egykor hazai munkaerőt.
Két munkaerőpiac, két logika
A gyakorlat azt mutatta, a visszatérés dinamikája élesen különbözik a különböző munkaerőcsoportoknál. A diplomás szakemberek többsége prosperáló környezetben folyamatosan dolgozik, ők nem állást keresnek, hanem döntést hoznak. A magasan képzett szakemberek nem reagálnak sem állás, sem sem kampány hirdetésekre. Így kevésbé hatkonyak a „Gyere haza fiatal” jellegű kampányok, vagy a rájuk célzott álláshirdetések.
Számukra a döntés három tényezőn múlik:
- szakmai kihívás
- karrierperspektíva
- hosszú távú stabilitás
„A legjobb jelöltek nem a piacon vannak, hanem pozícióban – őket csak megszólítani lehet, nem megvárni” – írtuk korábban. Ez a pont, ahol a fejvadászat nem eszköz, hanem infrastruktúra.
A kékgalléros munkaerőnél a realitás dönt
A fizikai munkaerő esetében a képlet egyszerűbb. A döntésük alapjai:
- nettó jövedelem
- lakhatás
- kiszámíthatóság
Lengyelországban ez a réteg különösen hiányzott a termelésből. A vállalatok ezért nemcsak toboroztak, hanem feltételeket kezdtek építeni.
A magyar helyzet ebben szinte tükörkép: több százezer magyar dolgozik jelenleg külföldön, főként Ausztriában és Németországban. És ugyanaz a kérdés áll előttünk.
London üzleti negyede, sokszínű munkaerőpiaccal. A Kelet-európai munkavállalók a legalacsonyabbtól a legmagasabb pozíciókig megtalálhatóak.
Az idő, mint kritikus tényező
A visszatérés nem egy döntés – hanem egy folyamat. Azok, akik 2–4 éve mentek ki, még könnyebben vissza mozdíthatók. Kapcsolatban állnak ugyan a befogadó országgal, de nincs még végleges beágyazódás. Kevésbé beszélik az idegen nyelvet, a saját közösségükből nem mozdulnak ki. Ez a fajta lét tele van ráadásul kompromisszumokkal.
A 10+ éve külföldön élők esetében azonban a helyzet már más. Gyakran családi kapcsolatok alakultak ki ez idő alatt, gyermekek születtek, jóval erősebb a szociális beágyazódás. Egy gyermekes család, ahol a kicsik már anyanyelvükként beszélik a befogadó ország nyelvét, ahol már az ottani iskolarendszerben képződnek, ezerszer átgondolandó a hazatérés.
Az ő esetükben a döntés már nem gazdasági, hanem élethelyzeti. Meg kell őket győzni arról, hogy a hazatérésük nem, vagy csak minimális időre jelent visszalépést az életükben.
A munkaerő nem egyik napról a másikra tér vissza – ez egy több éves folyamat, amit el kell indítani – ezzel számol a fejvadász szakmai is.
A fejvadász cégek új szerepe: nem közvetítők, hanem hidak
Lengyelországban a fejvadász cégek szerepe ebben a folyamatban alapvetően átalakult. Nem egyszerűen pozíciókat töltöttek be, hanem kapcsolatot teremtettek két világ között, a külföldön dolgozó szakemberek és a hazai lehetőségek között.
Ez a szerep túlmutat a toborzáson:
- országimázs közvetítése
- munkáltatói hitelesség építése
- döntési biztonság megteremtése
Ebben az értelemben a fejvadász cégek valóban munkaerőpiaci nagykövetekké válnak. Ez egy munkaerő közvetítő cég számára plusz feladatokat jelent. Ugyanakkor azt gondoljuk, ez egy magasztos feladat, ha tetszik küldetés, mert jóval túlmutat a szűk szakmai értelembe vett fejvadászat szolgáltatás keretein.
A tanulság: a növekedés nem ajándék, hanem feladat
Lengyelország példája nagyon is releváns a számunkra. Hogyan lett egy lemaradt, Kelet-európai gazdaságból Európa élmezőnyébe tartozó bezzeg ország? Amit érdemes végiggondolnunk, az a következő folyamat: a gazdaság növekedett, a munkaerőhiány megjelent, a rendszer feszültség alá került.
Amit mindenképpen adoptálnunk kell a lengyel példából:
- a növekedés a globális gazdasági válságok ellenére fenntartható maradt
- a munkaerő egy jelentős része visszatért, sőt, gyorsuló ütemben mennek haza, egyfajta trend lett
- a vállalatok alkalmazkodtak a helyzethez, sorra vezették be a magasabb termelékenységet szolgáló fejlesztéseket
A valódi tanulság az, hogy a gazdasági paradigmaváltás nem önmagában jelent sikert. A siker azon múlik, hogy egy ország – és benne a vállalatok – képesek-e időben felismerni, hogy a növekedés következő korlátja már nem a piac, hanem a munkaerő, az ember.
És erre már nem lehet késve reagálni.
Bogdanovits Péter
